Seneca, kb. 49
Az élet rövidségéről
Seneca ezt az esszét barátjának, Paulinusnak írta. Érvelésén azóta sem javított senki:
Nem az a baj, hogy kevés időnk van élni, hanem hogy sokat elpazarolunk belőle. Az Élet elég hosszú, és bőkezű mértékkel adatik a legnagyobb dolgok véghezvitelére — ha egésze jól van befektetve.
De amikor az Élet fényűzésre és gondatlanságra pazarlódik, amikor semmilyen érdemes törekvésre nem fordítják, akkor az utolsó órában rádöbbenünk, hogy az Élet, amelynek múlását nem vettük észre, elmúlt.
Így van ez: nem rövid Életet kapunk, hanem mi tesszük röviddé. Nem vagyunk szűkösen ellátva, hanem pazarlók azzal, amink van.
Az emberek takarékosak vagyonuk őrzésében; de amint az idő elköltésére kerül a sor, a legpazarlóbbak azzal az egyetlen dologgal, amelyben helyes fukarnak lenni.
Mindenki sietteti az Életét, a jövő utáni sóvárgástól és a jelen unalmától szenvedve. De aki minden idejét a saját szükségleteire fordítja, aki minden napot úgy tervez, mintha az utolsó volna, az sem sóvárog a holnap után, sem nem fél tőle.